Az óriási kék szemeiből potyogtak a könnyek. "Dani nem ért ide a bérletemmel!"- zokogta, mire rögtön öten akartunk egyszerre buszjegyet venni neki hazafelé. A 7-8 év körüli kislány, aki egyébként az anyukájával szokott hazafelé utazni, ott állt egyedül az idegen város közepén. Már a buszon voltunk, Andi kérdezte, fel tudjuk-e hívni az édesanyját,mire a kislány előtúrta az iskolatáskából a telefont és továbbra is hüppögve felhívta az anyját, aki a következő buszmegállóban leparancsolta a gyereket a buszról.

A nők hörögtek a felháborodástól: hogy lehet magárahagyni egy ilyen kicsi lányt ahelyett, hogy hazajött volna a saját kis városába, ahol nagyobb biztonságban várhatta volna, hogy a családból valaki, meg az a krva bérlet hazaérjen?

Mentünk tovább, pár perc múlva kérdezem Andit,mire döntöttek: beíratják-e Karcsikát a H-i kéttannyelvű általános suliba, vagy inkább marad az otthoni iskola. Azt válaszolta. az előbbi jelenet csak megerősítette benne, hogy jobb lesz a gyereknek otthon.

Este kérdezem a 11 éves nagy kajla fiamat, ő mit csinált volna. Azt mondja, 1:ha van nála pénz, jegyet vesz. 2:ha nincs nála pénz, felhív. De a buszjegyet nem fogadta volna el, "azért mert valaki ismerős, még nem, Anya!". 

Nem is tudom,sírjak vagy nevessek, amiért megtanulta, amit meg akartunk neki tanítani.