Tulajdonképpen megértettem az ápolónőt. Úgy lebaltázott a telefonban, amikor odacsörögtem, hogy szóljak,kiegészítettem az előző faxunkat, hogy majdnem megköszöntem, hogy elküldött melegebb éghajlatra. Némi vitát folytattunk ugyan, hogy meg kell értse, nekem is az a dolgom, hogy aggódjak a kislányért, aki élet-halál között lebeg, ő meg közölte, hogy ha nem írom meg, hogy nem szállíthatják el saját felelősségre, ők akkor sem engedik sehová. Éppen csak azt nem mondta, hogy átharapja a torkát bárkinek, aki megpróbálja. A hangja alapján biztos vagyok benne, meg is tenné.

Amikor a kérdésére, hogy ismertük-e az anyukát, akinek a gyermekét egy embernek nem nevezhető nevelőapa majdnem halálra verte, elmondtam, hogy nem is ismerhettük, mert csak pár héttel korábban költöztek a városba, nos akkor kicsit megenyhült. Azt hiszem, előzőleg úgy gondolta, hanyagok voltunk és nem figyeltünk a jelekre.Miután tisztázódtunk a vádak alól, a nővér már nem akarta letépni a fejemet és a szakszemélyzet hivatalos hangján önkéntelenül áttört az Ember. A hangszíne alapján úgy éreztem, elsírta magát a mondat végére: "lehet, hogy a kislány soha nem lesz szállítható". Ketten sírtunk.