Csak egy nap telt el azóta, hogy Nórika mint a sakál, úgy üvöltött a kocsiban,amivel anyjától elvittük az apjához. Szegénykémet az ölembe ültettem, próbáltam nyugtatgatni, de még a tesója is rákezdett, csoda, hogy nem húzódott le előlünk mindenki más az útról, ugyanis kenterbe vertük az összes megkülönböztető jelzést a két gyerek szirénázásával.

A csöpp kislány pár perc múlva már nevelőanyja nyakában zokogott, aztán persze, megnyugodtak mindannyian, egészen addig, amíg elindulásunkkor ismét rá nem kezdtek,mert az apjuk kikísért bennünket, a két kicsi meg igencsak azt hitte,most elvisszük az apukájukat.

Másnap bölcsiből hazafelé menet behozta a kislányt az apa és a nevelőanya. 

Mintha nem is ugyanazt a gyereket láttam volna: a haja szépen levágva, tiszta, rendezett ruhában, mosolygósan. Produkálta magát ezerrel és elindulás előtt...igen, elindulás előtt átölelt és adott egy puszit.

Az ilyen pillanatok miatt lehet elviselni a munkánk többi részét.