A "mai gyerek" egy édes, aranyos, csicseri-ficseri ötéves kislány volt. Imádtam, a kis bűbájos boszorkát, aki 3 másodperc alatt úgy kezelt, mintha nem is először találkoznánk. Semmi hiszti, pontosan értette, hogy én most elviszem őt anyától és a nővérétől,de sokkal jobban foglalkoztatta az,hogy mehet Sanyi bácsiékhoz,mint hogy ott kell hagyja az anyját. Neki nem is volt hajlandó puszit adni búcsúzóul.

Elmesélte, hogy nagyon viszket a feje - 7 hét tetvesség után hogy a  fenébe ne viszketne?! Hogy olyan régen volt oviban és már szeretne menni. Hogy hogy szökött el este 1/2 9-kor otthonról. Hogy még fáj a mandulája a műtét után.

Én elmondtam neki, hogy úrinő mindig hord bugyit,úgyhogy Sanyiéknál lesz szíves ő is felvenni. Hogy tök jó lesz, mert rendbeteszik a haját és pár nap múlva mehet oviba,játszani a többiekkel. És hogy a Mikulás kérdezte tőlem, milyen gyerek,én meg mondtam, hogy nagyon jó, csak kicsit néha hisztis, de le fog róla szokni, mire a Mikulás mondta, hogy örül neki, mert szép ajándékot akar neki hozni majd.

Szóval, ahogy nők egymás közt csacsogni szoktak.

Odaértünk és Sanyi akkora cuppanós puszit kapott tőle minden külön kérés nélkül, hogy majdnem a fal adta a másikat. 

Mikor visszamentünk az irodába, mondtam a főnökömnek, hogy ha lenne egy kislányom, ilyen lenne.