2015. 02. 19.

Ma úgy jöttem haza, hogy azt mondtam a férjemnek, megmérem a vérnyomásom és eldöntöm, mi legyen. Ha magas, beveszek egy valerianát, ha alacsony, kivételesen iszom valamit. Persze 106 volt a pulzusom, maradt a gyógyszer. Mondjuk, úgysem ittam volna.

5. hét: Kéthónapos kisbaba nevelőszülőhöz, érzelmi bántalmazás, fizikai veszélye, életveszély.

6. hét: két kislány nevelőszülőhöz, életveszély

7. hét: 16 éves drogos, epilepsziás fiú, lakásotthonba. Sötét üvegű merci,kigyúrt gengszterfigurák, mélyszegénység, cigányfalu. Kétnapos akció, a második nap reggelén a kolleganőmet 40 percig fenyegetik ordítva, a bezárt ajtón keresztül. A telefonban tisztán hallani az üvöltést, dörömbölést. A rendőrök nem érnek rá kimenni. 

8. hét. Ma: délelőtt bántalmazott 3 éves kislány, apához. Anya "nem tud választani", hogy a gyereke, vagy a bántalmazó élettárs. (Én ezt átfogalmazom: a f@szt választotta.)

         Ma. Délután egy kilencéves kislány nevelőszülőhöz. Anyukája 4 éve meghalt. Apja utálja. Nagymama olyan gonosz, hogy ilyet még nem láttam. Depresszió, kisolló, érfelvágási kísérlet. 3 nap alatt legalább nyolcszor sirattam meg. 

Még hátravan egy héten belül 4 testvér, a gettóból. Ezt is én nyerem meg és a főnököm. A lányok picik,törékenyek és rutintalanabbank, mi "öregek" megyünk, mint két tasmán ördög. 

Tavaly egész évben összesen volt kb. 10 gyerek, akit ih-ban kellett elhelyeznünk. Most február vége van, lassan meglesz a tavalyi egész éves termés. És eddig mind az enyém.

És az új kolleganő közben csak csacsog, csacsog és csacsog. Gátlástalanul, önfeledten pletyizik, miközben mi éppen annak a határán járunk, hogy műanyag gémkapoccsal nyiszáljuk fel az ereinket csoportosan. Szerinte ez "izgi". Szerintünk nem. Döbbenten nézzük, és nem értjük. Wtf ??????

Mondtam, adja ide a gyereket, vigyázni fogok rá nagyon, megígérem. Ideadta és elment.

Ott álltam, kezemben a kéthónapos kisfiúval, aki gyönyörű volt. Kis koszoskörmű cigány baba (kolleganőm kérdezte, hogy lehet egy ilyen kisgyerek körmealja fekete. Mondtam, biztos homokozott.), de édes pofa. Végigaludta, hogy az anyja sír, amiért kissé be is rágott a főnököm, mert éppen le nem térdeltünk imádkozni neki még a határozat nyomtatása közben is, hogy menjenek anyaotthonba, azonnal indulhatnak, a gyermekjólétis kollegák szereztek helyet, de nem. Az anya csak azt hajtogatta, hogy nem megy, az ura majd megváltozik. Meg a fenét! 

Terhesen megverte, egy hónapra rá szétverte a házat, újabb egy hónap múlva lefejelte az anyát, hogy az kórházba került. Kutyából nem lesz szalonna.

Roli békésen szunyókált az íróasztalomon, balkézzel a kis pocakját simogattam,jobb kezemmel a határozatomat számoztam. Bejött egy 50 körüli nő a főnökhöz, kétszer kapta vissza a fejét értetlen tekintettel. Mondjuk,tényleg elég érdekes látvány is lehetett egy pólyásbaba az asztalon.

Eltelt 3 munkanap, az apa (apa??? apa az ilyen???) még nem keresett.Pedig aznap éjszaka több verzióját is megálmodtam annak, hogy fogja szétverni az irodát. Volt benne ököl, késelés,mi szem-szájnak ingere.

Azért nem bánom, ha nem jön.

Roli nagyon jó helyre került, a nevelőszülő igazi kis tűzrőlpattant menyecske, a saját gyerekei rendkívül jólneveltek és teljesen természetesen kezelik a helyzetet, a két nála lévő kicsi nevelt baba pedig derűs,kiegyensúlyozott.

Nem tudom, mi lesz a felülvizsgálat eredménye. Csak azt, hogy nehéz lesz majd dönteni. De egy gyereknek nem lenne szabad azt hallania, látnia, éreznie hogy körülötte összeborul a világ.

A "mai gyerek" egy édes, aranyos, csicseri-ficseri ötéves kislány volt. Imádtam, a kis bűbájos boszorkát, aki 3 másodperc alatt úgy kezelt, mintha nem is először találkoznánk. Semmi hiszti, pontosan értette, hogy én most elviszem őt anyától és a nővérétől,de sokkal jobban foglalkoztatta az,hogy mehet Sanyi bácsiékhoz,mint hogy ott kell hagyja az anyját. Neki nem is volt hajlandó puszit adni búcsúzóul.

Elmesélte, hogy nagyon viszket a feje - 7 hét tetvesség után hogy a  fenébe ne viszketne?! Hogy olyan régen volt oviban és már szeretne menni. Hogy hogy szökött el este 1/2 9-kor otthonról. Hogy még fáj a mandulája a műtét után.

Én elmondtam neki, hogy úrinő mindig hord bugyit,úgyhogy Sanyiéknál lesz szíves ő is felvenni. Hogy tök jó lesz, mert rendbeteszik a haját és pár nap múlva mehet oviba,játszani a többiekkel. És hogy a Mikulás kérdezte tőlem, milyen gyerek,én meg mondtam, hogy nagyon jó, csak kicsit néha hisztis, de le fog róla szokni, mire a Mikulás mondta, hogy örül neki, mert szép ajándékot akar neki hozni majd.

Szóval, ahogy nők egymás közt csacsogni szoktak.

Odaértünk és Sanyi akkora cuppanós puszit kapott tőle minden külön kérés nélkül, hogy majdnem a fal adta a másikat. 

Mikor visszamentünk az irodába, mondtam a főnökömnek, hogy ha lenne egy kislányom, ilyen lenne. 

16 és fél éves, hosszúlábú, nyurga kamaszfiú. Jóeszű, értelmes, gazdag szülők gyereke.

Alkoholista és drogos.

Amikor már az életét kellett féltenünk, a testi épsége miatt aggódtunk, amikor a pár hetes kistestvére biztonságában nem voltunk biztosak, meg kellett írnom a határozatot.

Megérezhette: 6 napon keresztül próbáltuk megcsípni, a hetediken felhívott az édesanyja: 20 perc múlva nálunk vannak a gyerekkel.

Alkudozott, hogy az anyja adjon neki több pénzt, mielőtt a befogadó otthonba indulunk. Hogy kerítsenek neki egy telefont /az övé ki tudja, hová lett: elveszett vagy pénzzé tette, hogy jusson szerre/. Hogy álljunk meg egy trafiknál, cigit venni. Mondtam, hogy kiskorú, szó sem lehet róla, örüljön annak az egy doboznak, ami nála van, ossza be, holnap reggelig csak elég lesz tán neki.

Azt mondta, egy hónapja nem iszik. Nem igaz, bár a legutóbb 2,5%-os eszméletvesztéses alkoholmérgezése után ez sem lenne csoda. Felnőtt ember belehalna abba a mennyiségbe, amit ő rendszerességgel iszik.

Állította, nem drogozik, a vizeletvizsgálat igazolja. Nem, a  vizeletvizsgálat nem igazolta, és ezt mind a ketten tudjuk.

Sajnáltuk, mert kár érte, jobb sorsra lenne érdemes.

A befogadóotthonban azt mondta, az anyja végül beleegyezett, hogy az összes pénz maradjon nála, amit odaadott, nem kell betegyen belőle a lakásotthon kasszájába.

Hazudott. Lehet, hogy menthetetlen?

Két órás tárgyalás volt. Először minden szereplő bent volt és megkapták az általános tájékoztatást, aztán kérésükre és az anya hozzájárulásával meghallgattam a két gyereket a szülők nélkül. Utána következett az anya, végül - mivel azt kérte, hogy ő külön hadd nyilatkozzon - jött az apa. 

Verekedés, asszonyrugdalás, távoltartó végzés, sok mindenen túlvan.

Amikor elment, a gyermekjóléti szolgálat vezetőjével megállapítottuk: 20 perc alatt sikerült az, ami a rendőrségnek, bíróságnak nem: megroggyant az agresszor. Furcsa "játék" zajlik egy ilyen tárgyaláson: hihetetlenül kell koncentrálnia az embernek, ugyanakkor hallgatnia az ösztöneire, mikor kell keménynek, mikor empatikusnak lenni, mikor a másik hiúságára apellálnia és mikor kíméletlenül szembesíteni a szülőt azzal, amin változtatnia kell. 

A mai is kiszívta minden erőmet, de ez jó. Ilyenkor érzi az ember, hogy a papírok mögé odateszi a munkát.

Tulajdonképpen megértettem az ápolónőt. Úgy lebaltázott a telefonban, amikor odacsörögtem, hogy szóljak,kiegészítettem az előző faxunkat, hogy majdnem megköszöntem, hogy elküldött melegebb éghajlatra. Némi vitát folytattunk ugyan, hogy meg kell értse, nekem is az a dolgom, hogy aggódjak a kislányért, aki élet-halál között lebeg, ő meg közölte, hogy ha nem írom meg, hogy nem szállíthatják el saját felelősségre, ők akkor sem engedik sehová. Éppen csak azt nem mondta, hogy átharapja a torkát bárkinek, aki megpróbálja. A hangja alapján biztos vagyok benne, meg is tenné.

Amikor a kérdésére, hogy ismertük-e az anyukát, akinek a gyermekét egy embernek nem nevezhető nevelőapa majdnem halálra verte, elmondtam, hogy nem is ismerhettük, mert csak pár héttel korábban költöztek a városba, nos akkor kicsit megenyhült. Azt hiszem, előzőleg úgy gondolta, hanyagok voltunk és nem figyeltünk a jelekre.Miután tisztázódtunk a vádak alól, a nővér már nem akarta letépni a fejemet és a szakszemélyzet hivatalos hangján önkéntelenül áttört az Ember. A hangszíne alapján úgy éreztem, elsírta magát a mondat végére: "lehet, hogy a kislány soha nem lesz szállítható". Ketten sírtunk.

Csak egy nap telt el azóta, hogy Nórika mint a sakál, úgy üvöltött a kocsiban,amivel anyjától elvittük az apjához. Szegénykémet az ölembe ültettem, próbáltam nyugtatgatni, de még a tesója is rákezdett, csoda, hogy nem húzódott le előlünk mindenki más az útról, ugyanis kenterbe vertük az összes megkülönböztető jelzést a két gyerek szirénázásával.

A csöpp kislány pár perc múlva már nevelőanyja nyakában zokogott, aztán persze, megnyugodtak mindannyian, egészen addig, amíg elindulásunkkor ismét rá nem kezdtek,mert az apjuk kikísért bennünket, a két kicsi meg igencsak azt hitte,most elvisszük az apukájukat.

Másnap bölcsiből hazafelé menet behozta a kislányt az apa és a nevelőanya. 

Mintha nem is ugyanazt a gyereket láttam volna: a haja szépen levágva, tiszta, rendezett ruhában, mosolygósan. Produkálta magát ezerrel és elindulás előtt...igen, elindulás előtt átölelt és adott egy puszit.

Az ilyen pillanatok miatt lehet elviselni a munkánk többi részét. 

M. megvezetett. Szégyellem, dühös vagyok (magamra) és mégis újra hagynám. Amikor először találkoztunk a védelembe vételi tárgyaláson, egy megviselt tinédzsert láttam, akit a szülők viselkedése felőröl.Bő egy hónappal később még vékonyabb volt, karján friss falcolásnyomok, nagyon rossz idegállapotban sírt,amikor elmondta, hogyan bántalmazzák a szülei fizikálisan és lelkileg. Nem mer hazamenni,fél. A családgondozó megerősítette, hogy egy ideje még labilisabb a kislány,mint azelőtt.

Délután 1/2 3-kor jöttek be az irodába, meghallgattam, jegyzőkönyvet vettem fel, telefon a szakszolgálatnak, gondozási hely, határozat. Anyukához el, határozatot átadtam, aztán M. összepakolt és elindultunk vissza a hivatalba, hogy a kollega elvigye a nevelőszülőhöz. Három óra alatt lezajlott minden.

Amikor az anyja kétségbeesve lekísért bennünket a lakásból és M. gúnyosan mosolyogva annyit mondott neki, hogy majd gondolkodjanak azon, miért történt a dolog, két ütemet kihagyott a szívem. Útközben megkérdeztem tőle, ugye, nem hajított át a palánkon? Nem vonom vissza a határozatot, csak legyen őszinte. Azonnal rávágta, hogy dehogyis, ő az igazat mondta.

Eltelt másfél hónap és a létező összes szakértői bizottsági vélemény azt mondja: hazudott. 

Mégis azt mondom, abban a pillanatban jól döntöttem. M. egy-két héten belül hazajön. A többi határozatot az Élet írja.

.................................

röviden ennyi.

Ma egy csodálatos nevelőszülővel hozott össze a Sors. Telefonon már beszéltünk párszor, februárban helyeztem hozzá az akkor újszülött Gerit.

A nevelőszülő egy fiatalos, mosolygós filigrán csaj, 3 saját gyerekkel, ő maga amúgy szinte szakmabeli. A  kicsivel érkezett a meghallgatásra, hogy a szülők láthassák a babát, ami nagyon szép gesztus volt tőle. Elmondta, hogy a vérszerinti anya és apa rendszeresen látogatták a babát, telefonon érdeklődtek és ő - még ha nagyon meg is szerette Gerit - támogatja, hogy hazakerülhessen. Felajánlotta, hogy bármikor felhívhatják telefonon, segít, ad nekik gyerekruhát ha elfogadják, babanaplót írt és még 2-300 fotót is kiír nekik CD-re, hogy legyen képük az első hónapokról is.

Megható, szívszorító és örömteli meghallgatás volt, egy szép csütörtöki nap. Kedden délután Geri otthon volt, az övéivel. Lekopogom, hogy soha ne bánjuk meg a döntést!

Lora szép,értelmes kislány, pár nap különbség van közte és az én gyerekem között. Lehet, ezért is éreztem azt a furcsa elfogódottságot, amikor a frissen nyomtatott határozatot elvitték a nagymamájával. Olyan végtelen bizalom volt a szemében,amikor azt mondtam,senki nem viheti el a mamától, nem kell egy év alatt a nyolcadik helyre költöznie az anyjával, aki most éppen itthagyta egy szó nélkül, pár óra múlva egy kurta sms-sel letudni a történteket.

Mindig végtelenül feldühít, amikor felnőttek ( na ja, a születési idejük alapján azok, valójában éretlen, nem szülőnek való féliggyerekek) játszanak azok sorsával, akik rájuk vannak utalva,nem tudják megvédeni magukat.

A háromnapos hétvégén Lora ügyén agyaltam, aztán ma izzott a forródrót,délután 1/2 4-kor azért sikerült pontot tennünk a dolog végére, a felülvizsgálat meg már nem a mi dolgunk lesz.Mindenesetre kicseleztük a nehézkes adminisztrációs rendszert, de ha orrunkra koppintanak érte, egy percig sem bánom.

Az óriási kék szemeiből potyogtak a könnyek. "Dani nem ért ide a bérletemmel!"- zokogta, mire rögtön öten akartunk egyszerre buszjegyet venni neki hazafelé. A 7-8 év körüli kislány, aki egyébként az anyukájával szokott hazafelé utazni, ott állt egyedül az idegen város közepén. Már a buszon voltunk, Andi kérdezte, fel tudjuk-e hívni az édesanyját,mire a kislány előtúrta az iskolatáskából a telefont és továbbra is hüppögve felhívta az anyját, aki a következő buszmegállóban leparancsolta a gyereket a buszról.

A nők hörögtek a felháborodástól: hogy lehet magárahagyni egy ilyen kicsi lányt ahelyett, hogy hazajött volna a saját kis városába, ahol nagyobb biztonságban várhatta volna, hogy a családból valaki, meg az a krva bérlet hazaérjen?

Mentünk tovább, pár perc múlva kérdezem Andit,mire döntöttek: beíratják-e Karcsikát a H-i kéttannyelvű általános suliba, vagy inkább marad az otthoni iskola. Azt válaszolta. az előbbi jelenet csak megerősítette benne, hogy jobb lesz a gyereknek otthon.

Este kérdezem a 11 éves nagy kajla fiamat, ő mit csinált volna. Azt mondja, 1:ha van nála pénz, jegyet vesz. 2:ha nincs nála pénz, felhív. De a buszjegyet nem fogadta volna el, "azért mert valaki ismerős, még nem, Anya!". 

Nem is tudom,sírjak vagy nevessek, amiért megtanulta, amit meg akartunk neki tanítani.

Várjuk a szülést, határozat nyomtatásra készen, csak a születendő gyerek adatai és a gondozási hely hiányzik belőle. 

Anyuka hétfőn bekerült a kórházba, de csütörtökön hazaengedték,mert csak jóslófájásai voltak. Nem bánnám, ha nem péntek délben szülne meg, mert pont két nap kell, mire kiderül, hová helyezhetjük a kisbabát. Nem hozzá, az hóttzicher.

Szeretnék már túllenni a dolgon, bár itt, a személyes ismeretségek hiányában könnyebb érzelmileg eltávolítanom a dolgokat. 

És 2013. van.:)

Annyi minden volt az előzőben: jó is, rossz is. Az örök optimista, idealista énem mindig abban bízik, idén minden jó irányba indul. Most is.:)

Maunika, a legendásan intelligens műsorvezető ledobott 13 kilót. No szénhidrát.

Kovács XIII. János hajléktalan ledobott 26-ot. Szénhidrát-napjai vannak:nem eszik, csak iszik.

Olvasom a híreket és nem a meggyilkolt gyerekre, nem is az alvilágban mozgó apjára gondolok, hanem a nagyanyjára, akinek a vendége voltam, aki szívesen látott a házában, pedig féligmeddig a hatóságot képviseltem és akinek most megszakad a szíve.

Milyen világ az, ahol egy gyerek szívenszúrja a másik gyereket? 

Közöttünk élnek és közöttük élünk. 

Az este ültem a buszon, pötyögtem a telefonon, nézegettem ki a sötétbe az ablakon, átgondoltam a napot, bambultam. Mögöttem középiskolás lánnyal beszélgetett egy 15 év körüli fiú. Nagymellénnyel ecsetelte, hogy felfüggesztették az iskoláztatási támogatását -magyarán lógott a suliból, 50 óránál többet - és mit képzelnek, ő felhívta a Kincstárat és közölte, hogy az az ő pénze, neki ahhoz joga van.

Gondolom, a Kincstárat piszkosul meghatotta, hogy ő kikelt magából.

Gondolkodtam rajta, hogy hátrafordulok és elmagyarázom neki, mit képzelnek. Aztán hagytam a fenébe, elvégre szombat este volt.

Tanár úr egy kopaszodó, jó humorú angyal volt, generációk emlékeznek emberségére. Huszonév távlatából is előttem van, ahogyan felrajzolta a 0-t a táblára, majd az osztály felé fordulva felemelte göcsörtös mutatóujját és azt mondta:"Figyelj, Malvin, mert ha most nem figyelsz, sosem tudod meg, hogy írjuk a kilencest!"

Egyik alkalommal hazaérve mesélte -szintén pedagógus-  feleségének, hogy a város szélén stoppoló volt tanítványt felvette, hazafuvarozta, közben jót beszélgettek.

Tanárnő csendesen csak annyit mondott: "Te Lajos, nem biztos, hogy jól tetted, hogy hazavitted. Annak a kislánynak az a kamionparkoló a munkahelye."

Élet, iskola, tanítványok, sorsok, tragédiák.

Figyelem a sajtót, olvasom a blogokat és egyik szemem sír, a másik nevet. Jó az, hogy a laikusoknak van véleménye és beszélnek a családon belüli erőszakról. De könyörgöm, miért ennyi marhaságot? 

Elvész az egész komolysága, súlyát veszíti, így aztán rejtve marad az is, hogy mennyire fontos az, bekerül-e a Btk-ba az a bizonyos családon belüli erőszakról szóló passzus, nevezzék is bárhogyan a dolgot.

Jelenleg a rendőr vagy ki sem megy a hívásra, míg nem folyik vér, vagy ha kimegy is, nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel. Úgy érzem, elég szubjektív módon kell megítélnie egy adott szituációt, nincs konkrét intézkedési kényszer.

És sajnos, a gyermekvédelemben dolgozók keze is erőteljesen meg van kötve. Nem egyszerű csupán jelek, gyanúk alapján lefolytatni egy eljárást és a bántalmazottak hallgatnak, néha a másik szülő is asszisztál (vétkesek közt cinkos, aki néma), a szomszédok "nem hallanak semmit", a pedagógus "nem vette észre". Ha pedig a bántalmazó szülő esetleg jobb egzisztenciával rendelkezik, rászabadítja a gyámhatósági, gyámhivatali ügyintézőre az ügyvédjét és megindul a herce-hurca, ami persze nem a gyerekről szól, hanem a kedves szülő jó híréről.
Amikor egy családnál hosszú ideig nem tudtuk elkapni azt a pillanatot, amikor alaposan megindokolva ki tudtuk emelni  a gyerekeket, főnökasszonyom azt mondta:"hadd szenvedjen az a gyerek, hadd szokja". Jópár év eltelt azóta, de a mai napig dühít az a cinikus mondat, mert aki nem laikus, annak tudnia kell, milyen alaposan körbe kell bástyázni egy ilyen eljárást, hogy jogszerű legyen.
A politikus meg nem engedhetné meg magának azt a luxust, hogy hülye legyen. Ezzelszemben családi erőszak ügyben ismét sikerült...

És igen, ki kell mondani, hogy bár legtöbbször bántalmazott gyermekekről és nőkről beszélünk, vannak jócskán bántalmazott férfiak is. Csak ők még jobban szégyellik a dolgot, hiszen férfiegójuk akkora sebet kap a fizikális ütéssel, amit a társadalom nehezen bír el.

És a fentiek még csak a fizikai bántalmazás témakörébe esnek. Ott vannak a lelki sebek, az elhanyagolás, a megalázás, a szándékos ártás szavakkal, magatartással, érzelmi silánysággal.

A társadalom még mindig csak egy szeletét kezdi látni annak, amit a szakma napi szinten tapasztal, amivel a kollegák küzdenek, minden szempontból alulértékelt Don Quijotékként.

A kérelem -nyomtatvány első sorában ez szerepelt:

Név: ........ Lalyosné.

Évek múlva is röhögünk, ha szóbakerül a kedves ügyfél.

- Az a nő, Erika egy ritka ronda természetű nő, nem is értem, hogy bírja a férje, Lali??

-Sehogy: inkább meghalt a múlt héten.

"A hajas fejbőrt kell ütni a vesszővel, ott nem látszik, nem veszi észre a nevelőszülő sem!"

Idézet egy "pedagógustól (?????)". 

Három hónapot bírtam. Nem Embernek való hely volt.

Úgy látszik, mindig olyan területre vitt eddig az Élet, ahol valaki valamilyen szempontból sérült volt. Rövid időt töltöttem egy általános iskola és diákotthonban is, ahol enyhe fokban értelmi fogyatékos gyerekek tanultak. Itt voltak családban élő, nevelőszülős és "intézetis", vagyis tartós nevelt gyerekek is. Furcsa világ volt, a kis létszámú osztályokban 9-12 gyerek, amiből pár mindig szökésben volt. A tanárok ordítását annyira megszokták, hogy ha emberi hangon szólt hozzájuk valaki, elengedték a fülük mellett. Kevesen voltak, akik hamar megszelídíthetőek voltak, nagyrészük teljesen elveszítette a bizalmát a felnőttekben.

Iván szép, szöszke hétéves volt, igazi gyerek, csintalan. Szülei nem igazán álltak a helyzet magaslatán, úgyhogy a kisfiú 1 éves kora körül intézetis lett.

Tanítónője egy igazi madam volt, fényévekre eltávolodva nemcsak a gyerekek világától, de még a kollegáiétól is, nem is értettem, mi tartotta a pályán. Nehezen viselte Iván mozgékonyságát, elevenségét, úgyhogy hamar megszületett a megoldás: tanítónéni férje, az iskolaorvos-pszichiáter a pedagógiai szakvélemény alapján beállította szépen a gyerek gyógyszereit.

Iván innentől kezdve nem sok vizet zavart: elaludt akár állva is. Számomra a legdöbbenetesebb az volt, amikor egy ebéd közben azt láttuk, hogy a kanál kicsúszik a kezéből és koppan a feje az asztalon.

Menekültem erről a helyről.

 Andi barátnőm gondozottja egy ötven feletti agglegény volt, jellegzetes figura. Két fiútestvérével és elvált húgával, meg annak gyerekeivel élt együtt, nem mondhatni, hogy teljes harmóniában. Az egész családnak volt egy kis defektje, eltérő mértékben. J-nek magas volt az IQ-ja.. valaha. Aztán elitta felét-kétharmadát, annyi azért maradt neki, hogy egy szál sárgarépánál okosabb legyen, de nem sokkal.

Vastag, sokdioptriás szemüvege mögött megfejthetetlen tekintet rejtőzött, leépültsége és a valami furcsán sugárzó lappangó agresszivitása félelmet keltett, bennem legalábbis.

Nadrágja bokája fölött 10 centivel harangozott, hogy a kockás inget a hónalja alatt bele tudja tűrni a nadrág derekába.

Ha a gyerekem nagyon felrántja magán a nadrágot, mindig J. jut eszembe, akkor szólok a gyereknek: fiam, úgy nézel ki mint egy középsúlyos agglegény! :-)

10 év terepmunka és két év hatósági után feladta a leckét a gyomromnak a környezettanulmány-készítés. A kisebbfajta göngyöleg-visszaváltót megszégyenítő számú sörösüveg szinte fel sem tűnt. A kertben burjánzó gazon átverekedtük magunkat. Hanem a ház...az a penetráns szag, amit a penészedő szennyes ruhák, a hónapok óta erjedő ételmaradék, az összevizelt lepedő együtt adtak, az bizony megöklendeztetett, miközben utat vágtunk magunknak a bejárati ajtótól a szobáig a szociálismunkás kollegával.

Kitti az ágy tetején ült törökülésben, félmeztelenül, úgy adtunk neki ruhát, vegye magára, mégiscsak nagylány, nem hároméves kisgyerek, még ha értelmi szintje ottkörül lehet is.

Anyja zavarodott volt, ismét a mélydepi fázisában, férje halálának évfordulója körüli időszakban, meg karácsony táján mindig visszacsúszott. A gyógyszereket ilyenkor italra cserélte, agya kikapcsolt és heteken keresztül semmilyen normális emberi tevékenységre nem volt képes. A családgondozók vitték ilyenkor az ételt Kittinek és neki is, már amikor beengedte őket.

Erős volt a késztetés, hogy kimenekítsük a kislányt azonnal, de a családgondozó annyira mondta, ne tegyük, mert abba Magdi belehal. Imádta a kislányt, és "fent" időszakaiban tisztességesen el is látta, csak ezek a hullámszakadékok ne lettek volna.

Később elkerülhetetlenné vált, hogy Kitti lakásotthonba kerüljön. Sajnáltam Magdit, de nem lehettem rá tekintettel, a legfontosabb mindig a gyerek.

Bő másfél évvel később a gyámhivatal folyosóján egy jólöltözött, jó megjelenésű nő ácsorgott. Ráköszöntem, azt éreztem, ismerős,  de nem tudtam szituációhoz kötni magamban. Visszafelé jövet döbbentem rá: ez ugyanaz a nő, aki saját mocskában fetrengett, a Pokol tüzének kínjával a szemében, miközben fogyatékos lánya a vizelettől bűzlő ágyon egy penészes lábas mellett üres kenyeret evett. Most a jó szakaszában egy igényes, konszolidált ötvenes nő mosolygott vissza rám.

És belémnyilallott: lehetnél te is, lehetnék én is....

 Ida egykor nagyon szép nő volt, érettségizett, jó anya és feleség, aztán előbb a férjét, majd őt is beteggé tette a szenvedély, az alkohol. Miután megözvegyült, egy ideig nevelte egyszem imádott unokáját, de aztán jött a lánya és magával vitte a kislányt, ezzel Ida életének értelmét is. Magányosan, pénz nélkül, az uzsorások által házából kiforgatva Ida egy darabig a kocsmában ivott, takarított és lakott. Aztán mire bekerült a kórházba, már hajléktalan lett.

A fiatal erdélyi magyar F.doktor empatikus személyiségéhez hasonlóval nem találkoztam korábban. Naponta látogatta, tartotta a lelket abban az asszonyban, akiről az első perctől tudta, egy fillér hálapénz nem várható.

Miután Ida egyik lábát levágták, egy ideig eldugtuk az otthoni elfekvőben, de ott sem maradhatott túl sokáig. F. doktor kitalálta, vetessük fel pár napra a pszichiátriára, onnan már át tudja vinni a saját osztályára, közben készül a műláb. Közben intézte a rehabilitációt és gyakran megnevette Idát, aki mintha kicsit még meg is fiatalodott volna ilyenkor.

Ketten látogattuk, az orvos és én, a szociális munkás. Lánya tudomást sem vett róla, pedig megkerestem, de túl elfoglalt volt ahhoz, hogy szánjon egy órát az életéből az anyjára.

A műláb elkészült.

Ida nem várta meg.

Gyula vékony, magas, finom csontozatú középkorú cigányember volt, a hagyománytisztelő fajtából. Költő volt, érzékeny, kedves és nyitott. Párszor elmesélte, hogyan törött ki a cigányok szekerének a kereke a Sárrét kellős közepén, ami miatt ittragadtak.

Anyámmal egy napon születtek, talán ezért is, meg amiatt a kedves jólneveltség miatt is kedveltem, ami jellemezte. Vagy csak azért, mert mindig hahotázva fejeztünk be egy-egy ügyintézést...

Jópár éve, hogy az életének a szekere elveszítette a kereket maga alól és Gyula azóta egy bárányfelhő szélén ülve lógázza a lábát, szívja a cigarettát és szelíd mosollyal az arcán szemléli, ahogyan mi többiek folytatjuk.

Szívesen olvasnám a verseit, amikkel valami távoli rokon igencsak betüzelt a kályhába, amikor eljött, hogy magával vigye a kalapját, kabátját...

Át kellett mennem a közismert strici édesanyjához, valami snassz ügyintézéssel kapcsolatban. Pár háznyi a távolság, átsétáltam. A családnál ízléses gazdagság és a cigányokra egyébként is jellemző szívélyes vendéglátás fogadott. 

Leültettek a bőrkanapéra, ami kábé egy évi bruttó keresetemnek megfelelő magyar forintba kerülhetett, kaptam egy jó kávét, megbeszéltük a megbeszélnivalókat, eltelt az idő.

Visszasétáltam a ragyogó napsütésben, kis piros cipőben, rövid piros szoknyában, kistáskával a vállamon.

Beléptem a családsegítőbe, egyik kolleganő végignézett rajtam, majd csak ennyit mondott: azt hittük már, hogy nem jössz, munkaszerződést írtál alá náluk..

:DDDDDD

 ".. és a vasutasok is benne vannak, nyolcan. Ők hozzák át a határon Romániából a vírust, az éccet. És itt belecsepegtetik az italba. Meg a rendőrök is tudják, de ők is benne vannak. Mondják már meg, kedves, mit lehet csinálni??"

Azt hiszem, semmit. Beszedni szépen a gyógyszereket és lehetőleg nem menni emberek közé.

Szerintem a szociális munkások rémálma az adományosztás. Ruhaosztáskor csupa vita, rángatják ki egymás kezéből az asszonyok a göncöt, aminek egy részét félórával később tűzredobják, közben leadják a rendelést: ilyen kéne nekem, kedves, csak sárgában, meg egy számmal nagyobb. ( A butikban, ott biztos van, de ide ezt hozta be valaki. ) Az élelmiszer, az meg maga a tragédia. Rendesen úgy csináljuk, hogy meghatározunk célcsoportokat, hogy mégis valami rendszer legyen a dologban, még ha őrült is. Adunk a nagycsaládosoknak, a nyugdíjas szervezeteknek, kisebbségi önkorinak, szocsegélyeseknek stb, ők meg továbbosztják. Mi magunk a saját családsegítős, gyermekjólétis gondozottjainknak adjuk át közvetlenül a tartós élelmiszert, de mindig tartalékolunk az egyéb kategóriának. Ők azok, akik nem gondozottak, de kapcsolatban állunk, rá is szorulnak, meg hát úgyis oda van szánva az az adomány, de őket hagyjuk a végére. Persze, mindig ők orrintják meg elsőnek, hogy itt valamit osztanak. Na, ilyenkor nehéz megmagyarázni, hogy jöjjön két nap múlva, mert ma a gondozottak, holnap a szocsegélyesek számára osztunk. Legemlékezetesebb párbeszéd, amire emlékszem egy ilyen alkalommal, igen rövid volt és jól jellemzi, mi is a kliensek véleménye rólunk (ha nincs vészhelyzet, amiben kellünk):

- mér nem adtok most, hát jöjjek vissza mikor most is ideadhatnátok azt a 10 kiló lisztet??

- Edit, holnapután visszajössz, megkapod. Ma a gondozottaknak osztjuk.

- jaaaaj, mér, én is lehetnék gondozásba!

- Lehetnél, de örülj neki, hogy nem vagy annyira nehéz helyzetben, hogy gondozott legyél. Holnapután visszajössz, megkapod a lisztet, megígérem.

- Jaj, nem igaz, hogy most nem lehet ideadni.. nagy nő vagy, mi? te.. te Pina!

(Itt a kolleganő próbálta csitítani a kedélyeket, hogy ugyan, muszáj-e ilyen hangnemben. Mire érkezett a válasz:)

- Há mér, nem mondhatom neki, hogy te Fasz!

:)) 

Móka, kacagás a tekintélyszemély élete ezen a pályán.

 A kutya zavarodottan szaladgált a járdán. A járókelők rámordultak, akkor farkát maga alá húzva riadtan szaladt ki az útra. Félek a kutyáktól, ahogy a közelembe jött, én is arrébb zavartam, miközben sajnáltam a sovány, láthatóan szeretetreéhes, gazdátlan jószágot.

Pár óra múlva láttam újra. A fehér hó vöröslött a kiömlött vértől. Ott feküdt a havon, ártatlan áldozatként. Bevégezte rövid, üres, fájdalmas életét, amiben nem volt egy kéz, amely megsimogatta volna.

Nem tudom, miért jutott az eszembe, hogy olyan volt a sorsa, mint jópár embertársunké: fedél nélkül, éhesen, ételre és szeretetre egyaránt. Rájukmordulunk, kikerüljük őket és meghalnak ők is: egyetlen jó szó, simító kéz érintése nélkül.

Karácsony szent estéjének délelőttje volt...

Vékony, sokat látott szemű idős asszony ült a templom ajtajában. Fekete ruhája ráfeszült képzeletbeli szárnyaira. Nem szólt egy szót sem, nem nyújtotta a kezét, csak ült ott, lába mellett kis tálkával. Húsvétkor, a feltámadás ünnepén. Kinn sütött a nap, turisták járták a várost, néhányan betértek megcsodálni a freskókat. Villogtak a vakuk, többszázezres kamerák gyártották az instant emlékeket.

A pénz nem gyűlt a tálkában.

 Margitka nem volt egy klasszikus arcvonásokkal megáldott szépasszony, miután Jeanne d' Arc-frizurát nyírt magának körömollóval, pláne. Sajnos, IQ-ja és kellemes megjelenése egyenes arányosságban álltak egymással.

Felfokozott lelkiállapotban esett be a családsegítőbe, és már kezdte is, mondanám, hogy in medias res, de ne káromkodjunk.

"Viki néni, Viki néni! Tessék már mondani Lajosnak, hogy ne piszkáljon, má' elnézést!" 

(Viki néni két évvel fiatalabb Margitkánál, de sok év alatt ezt nem tudtuk megértetni a nővel, hiába, a szokások rabja volt.)

Kolleganő próbálta elmagyarázni, hogy egy férj részéről nem annyira piszkálás akar lenni, ha megsimogatja az asszony fenekét, de Margitka nem értett egyet.

"De Viki néni, Lajos a múltkor is arcon ütött egy virslivel, má' elnézést!"

Rövid, visszafojtott röhögéssel nehezített segítő beszélgetés után Margitka megnyugodva ment haza, Viki néni megígérte neki, hogy beszél Lajossal.

Az ajtó becsukódott, döbbent fejjel ültünk (nem, ezt nem lehet megszokni, újra és újra átéljük az agyleszívás élményét), amikor a huszonéves kolleganő megszólalt:

- Azért én nem bánnám, ha valaki arcon ütne egy virslivel. Má' elnézést....

Aki hallotta, hogy röhögünk visítva, szerintem a mai napig meg van győződve róla, hogy titokban, munkaidőben malacot vágtak a családgondozók...:D

 Az ütés súlya nem számít. Az érzés számít, a megalázó pír, ami utána marad. A düh, a tehetetlenség érzése. Veszel a kezedbe könyvet, elmenekülsz a valóság elől. Szívod magadba a sorokat, elképzeled, hogy távoli tájon jársz, szép emberek kedvesen mosolyognak, másvalaki vagy. A gondolat szabadsága.

Keresel függőségekben szabadságot, kergetsz álmokat. Teszel, hogy a tehetetlenség emlékét kitöröld. 

Megerősödsz és gyenge vagy. Félsz sírni, inkább szomorú bohóc leszel. 

Hát, így.

A nő szerint a kislányt molesztálta az apja. Igaz, Misi, az apa inkább tűnt megtörtnek és ártatlannak, de ez nem lehet indok arra, hogy kizárjuk a lehetőséget, ezért alapos problémafeltárás következett. Az anya teljesen hihető dolgokat mondott, amit mi szakemberek életszerűnek gondoltunk. A 4 éves kislány a várható módon mondta el játék közben a dolgokat, sem túl koraérett módon, sem túldramatizálva, ami szintén nem szokatlan. Konkrét dolog nem történhetett, azt azért annyi év rutinjával és az eset közös megbeszélésével érzékeltük volna.

A harmadik találkozás után mondta azt a kolleganő, hogy neki valami nem stimmel. Egy anya, akiben felmerül a gyanú, hogy a volt élettársa molesztálja a gyerekét, nem adja oda ugyanannak az embernek kapcsolattartásra a gyereket, ráadásul úgy, hogy vonattal utazzanak kettesben egy másik városba. Egy anya, aki segítséget kér emiatt a gyanú miatt, nem küldi ki a kislányt beszélgetés közben, hogy az apja vigye el a mosdóba.

Rájöttünk végül: az anya jól felépítette bosszúhadjáratát az apa ellen, amiben fel akarta használni a gyereket, hogy lerombolja a másik teljes önálló életét.

Anya tanítónő volt, jópár év pszichológiatanulás és némi szakirodalomban való utánajárás kezébe adta a fegyvert.

A tudás: hatalom.

Az ötéves kisfiú hatalmas kék szemeibe könnyet csalt a fájdalom, ahogy az orvos megemelte a törött karját. De ügyes kis pasi volt, tartotta magát, ami talán annak is volt köszönhető, hogy hamar megtanulta, az embernek gyakran össze kell szorítania a fogát, mert  ez a túlélést jelentheti.

A kék foltok eleinte nem tűntek fel, hiszen egy ötéves azért még elég gyakran csetlik-botlik, meg ugye, bicikli, fáramászás, ilyenek. A második törés után kezdett valami gyanús lenni, aztán jött a bizonyosság. Közben persze, láttuk, hogy sovány, de nem volt kóros, meg tudtuk, hogy nem sok húst és túrórudit lát, dehát emiatt nagyon sok gyerek még felnő tisztességgel. 

A végső pont az volt, amikor a monokli megjelent rajta. És a kis szöszke  csak összeszorította a fogát és hallgatott. Kemény volt, mint egy ókori görög hős. Pár perc múlva, a kolleganő ölében ülve szakadt át a zsilip nála. Nem értette, hogyan tud egy kéz simogatni, ütés helyett. És a döbbenet végre megríkatta. Csak sírt és sírt, ahogyan egy gyereknek sírnia kell, ha éhezik, fázik és rendszeresen megverik.

Van arra mentség, hogy egy gyereket ütnek-vernek???

Ha a gyerek nem szöszke, hanem fekete, ha a szeme nem kék, hanem olajosan-barnán csillog, már nem is sajnálnád???????

Egymás szavába vágtunk, mindenki bizonygatta a maga igazát. Júlia, a gyámhivatali ügyintéző próbálkozott azzal, hogy talán majd három nap múlva, a papírok alapján, de Kriszti, a nevelőszülői tanácsadó és én, a gyermekjólétis családgondozó, türelmetlenek voltunk.

Kriszti állította, a gyereknek jobb, ha ottmarad a nevelőanyánál, mert az Édes, az még nem áll készen. Én vertem az asztalt, hogy de igen, szedi a gyógyszereket és Kriszti csak azért mondja, mert elfogult a nevelőszülővel. És ez így ment már vagy húsz perce. Júlia lezárta a vitát, azt mondta, majd átgondolja a döntést és közölte, hogy jó lenne, ha befejeznénk, aztán kibontott egy üveg pezsgőt, mert mégiscsak péntek este volt.

Marci hazakerült, alig két hónapot kellett távolt töltenie a családjától. Az anyja később elmondta, a világon mindenkinél jobban gyűlölt, amikor megtettem a kiemelésről szóló javaslatot, de aztán, amikor a pszichiátrián beállították a gyógyszereit, megértette, hogy nem tehettem mást. Értelmes, majdnem velem egykorú nő volt, kedveltem és sokat beszélgettünk később is, amikor már nem munkaköri kötelességből szaladtam fel hozzájuk.

A nevelőanya a két hónap alatt teherbeesett és megszülte két kisfiának a hugicát, akire évek óta mindannyian hiába vártak, és már a reményről is lemondtak. Később azt mondták, Marcinak köszönhetik.

A két anya barátnő lett és ez a barátság lassan 11 éve tart: összeköti őket két gyerek.

Olyan ritka a mi szakmánkban a happy end...de ez egy sikersztori.:)

A  lépcsőházban zokogott, pedig tudta, hogy nem szabadna, ne ijessze meg jobban a gyerekeket, akik így is féltek. Egy darabig tűrte az ütéseket, ahogy máskor is, nyüszítve könyörgött, hogy a férje hagyja abba, persze eredménytelenül. Csak ütött, belemarkolt a hajába, és aztán, amikor jött a szokásos, megalázó többi kínzás, akkor már nem volt benne szikrányi erő sem.

Amikor a kisebbik gyerek félálomban belépett a szobába, Évának már csurgott a szája sarkán a vér. A gyerek álmos szeme a rémülettől tágra nyílt, mire az anyja rákiabált, menjen onnan. Közben felébredt a másik fiú is és már ketten remegtek összebújva a hálószoba ajtajában. Apjuk ekkor elvesztette a maradék eszét is és felemelt ököllel indult a gyerekek felé.

Éva másnap azt mondta, innen mintha egy filmet látott volna: megpróbálta lerántani a földre a férjét, a két fiút üvöltve zavarta ki a lépcsőházba és önként adta át magát a durva erőszaknak. Végtelennek tűnő idő elteltével a férje elaludt, Éva kitámolygott a folyosóra és átkarolta a gyerekeit. Elmondott magában egy imát, hogy az elhatározását végig tudja vinni és bement a lakásba. Lefektette a két kicsit és a sötét erkélyen állva számolta az órákat magában hajnalig.

Reggel a férje úgy ment el otthonról, mint máskor: jókedvűen, mosolygósan, amilyennek mások ismerték. Jóképű, intelligens férfi testében lakott a Dühöngő Szörnyeteg.

Éva két gyerekkel és két utazótáskával ballagott be hozzánk. Egy óra múlva a vonaton ültek, hogy eljussanak a Túlélés nevű állomásra.

Ica, Sanyi! Tudják, hogy mindig szemtől szemben elmondom, ha el kell vinni valakitől a gyerekeket.  Ma csütörtök van, azt kérem, hogy hétfőre készítsék össze a gyerekek holmijait: ruhát, tankönyveket, személyes iratokat, mindent, amire az egy hónap alatt szükségük lehet.Délelőtt értük megyek és 30 nap ideiglenes elhelyezésbe kerülnek. Nem szoktam ígérgetni, hazudozni senkinek, most is elmondom, hogy kicsi az esély arra, hogy utána rögtön hazakerülnek.

Ica és Sanyi mondták, hogy jó. Mintha azt kértem volna tőlük, hogy vegyék ki a postaládából az újságot. Semmi vita, semmi sírás, semmi érzelem. Düh sem. Nem pofoztak le, nem kapták el az íróasztal másik oldaláról a nyakamat.Jó. 

Gondoltam, majd hétfőn megkapom a magamét. Beléptünk a koszos, sötét, telefüstölt lakásba, ahol a szülőkön és a gyerekeken kívül még 4 felnőtt rokon, meglett cigányemberek vártak. A sofőr velem volt, de mondtam neki, nem lesz baj, ne izguljon. Nem is volt. Akkor már próbálkoztak az alkudozással, hátha vissza lehet csinálni a dolgot, de végülis tudták, hogy nem. Átvették a határozatot, szóltam a gyerekeknek, búcsúzzanak el a rokonaiktól, aztán az akkor már pityeregni kezdő anyát vigasztaltam, de végül el tudtunk indulni. Egy gyerek nem volt otthon, érte a felnőtt testvéréhez kellett mennem. A sofőrt kint hagytam, bementem egyedül. A szokásos: nem lehetne? vállalom érte a felelősséget. Nem maradhatna?

Nem maradhatott. Mondtam a nagytesónak, végigolvastam az egész ügyiratot, évekre visszamenőleg. Az volt a csoda, hogy elődeim egyike sem lépte meg soha a kiemelést. Annyit kérdeztem, ha őszinte akar lenni, nem lett volna ok erre a lépésre már akkor, amikor ő kisgyerek volt? Bólintott és segített az öccsét felöltöztetni.

Bevittük az öt fiút a gyermekotthonba. Nagyon meg voltak illetődve, sajnáltam őket, ahogy a szép fekete szemükben láttam az ijedtséget. Megsimogattam a fejüket, elmondtam, hogy vigyázzanak egymásra, ne kezdjenek verekedést, de védjék meg magukat és főleg, ne szökjenek, mert a szüleik halálra aggódják magukat, a rendőrök pedig úgyis visszaviszik a szökevényeket.

Nehéz szívvel jöttem el, megint azt éreztem, rossz a rendszer: megint a gyereket büntetjük a felnőttek hibáiért.

Eltelt vagy két év, amikor befelé menet a boltajtóban majdnem egymásnak mentünk két kamaszfiúval. Illedelmesen köszöntek és kaptam két kedves mosolyt. Azonnal megismertem őket, nem volt nehéz, az elvitt gyerekeket nem felejti el az ember. 

Hazakerültek másfél év után, hogy egyikőjüket egy öreg néni félholtra verését követően pár év elteltével megint én ültessem be egy lakásotthon felé induló autóba.

Gyámügyesként is családgondozó maradtam kicsit lélekben, szabálysértésesként is. Nincs elég kockafejem.

Be kell valljam, dühös voltam, amikor az egy hónap alatt érkezett 18 feljelentés nyomán keletkezett ügyeket egyesítettem. Előkészítettem a határozatot és megfogadtam, rávágok egy tízes bírságot az anyára. Milyen anya az, aki engedi, hogy ennyit lógjon a két gyereke?? 18-szor 11 tanítási óra, az majdnem 200!

Véletlenül futott be a csőbe, nem akartam idézni, úgy gondoltam, nincs itt mit bizonyítgatni, tények vannak, megkapja a bírságát. Ennyit még ki bír fizetni, de már fáj neki, hátha iskolába zavarja a két gyereket.

Átcsörögtem a kolleganőnek, aki átvette tőlem a gyámhatósági munkát. Kérdeztem, kapott-e jelzést a suliból, mondta, hogy igen. Mivel már többször meghallgatta az anyát, meg beszélt Tibikével, a családgondozóval is, ő már képben volt. Mire elmondta a háttérinfót, magamban levittem a tízezres bírságot ötre.

Kimentem a folyosóra, Edit irodája előtt ott ült Andi, az anya. Megkértem, szaladjon be hozzám is a gyámhatósági meghallgatás után.

Látásból ismertük egymást, köszönőviszonyban voltunk. Kisváros a miénk, elég könnyen be lehet lőni, milyen típusú ember a másik, a nagypofájú hőzöngők közé tartozik-e vagy a perifériára szorult, de normális.

Andi nagyon szép nő, és nagyon szomorú. Valahogy rögtön éreztem, hogy ez esetben nem a megjátszott lemondással van dolgom, nem az "én nem tehetek semmiről" hozzáállással. 34 évesen olyan fáradt és elgyötört, amilyenek a matuzsálemek, egy túl hosszú élet végén. Kérdéseimre valóságos válaszokat kaptam, nem üres szólamokat. Abban a félórában-órában, amíg felvettem vele a szűkszavú jegyzőkönyvet, a kötelező papírmunkán túl nem ügyfél-hatóság ült egymással szemben, hanem két anya. Én, a teljes életet élő, szerencsés - és ő, a 9 évesen árván maradt, fiatalon szült, hatgyerekes, súlyos beteg élettársat ápoló, mégsem panaszkodó, kimerült, fáradt asszony. 

Elengedtem a pénzbírságot, figyelmeztetést kapott.

B. izgága pasi volt, intelligens, de arrogáns, agresszív fiatalember. Szerettem vele vitázni, egyszer elő kellett vennem a gyermekvédelmi törvényt, és felolvasnom az oda vonatkozó passzust, mert megkérdőjelezte, hogy jól tudom-e. Csendőrpertuban voltunk: ő tegezett, én következetesen és húsbavágó udvariassággal magáztam. A 4 gyerekből hármat szinte ellopkodtam előle, amikor indultunk velük a lakásotthonba, a negyediket, aki tűzforró testtel napok óta feküdt az összeszart ágyneműben, gyógyszer nélkül, éhesen, B. kezéből vettem át. Akkor is fenyegetőzött - ebben sosem zavarta sem rendőr, sem bekapcsolt kamera - de megértette, hogy nem tud mást tenni. Felnőttként kezeltem és végülis emiatt normalizálódott közöttünk a viszony a történtek ellenére is.

Amikor Dóri megszületett, a kórházból való hazatérésük estéjén határozattal mentem, szerencséjükre összekapartak valahonnan pár napra való tűzifát, így a kislány maradhatott. Persze feljelentett a megyei szoc.és gyámhivatalnál, de igazából nem haragudhattam rá: ő legalább a maga módján harcolt a gyerekeiért. 

A hatodik gyerek születésére nagyon büszke volt és mintha minden rendben lett volna.

Szinte gyerek volt még: huszonöt éves, amikor pár nappal később felakasztotta magát. Azóta sem értem, hová tűnt belőle a harcos, aki bárkivel szemben, tűzön-vízen át küzdött a gyerekeiért??

Egyik nap a neten megláttam egy ismerős gyerekarcot, rákattintottam. B volt, érte égett a virtuális gyertya. Sajnálom, hogy ilyen fiatalon megöregedett a lelke....

Ordító hideg volt. Vékony talpú csizmában toporogtunk a jéghideg kövön, a családgondozó mélyresüllyesztette kezét a kabát zsebében. Kérdeztem az anyát, van-e itthon meleg étel. Költői volt a kérdés, még álmosan-kócosan mászott elő délelőtt 11-kor, nem úgy nézett ki, mint aki 9-kor feltette főni  a húslevest. A konyhát elnézve ezzel a család megúszott egy jókora ételmérgezést. Volt otthon negyed kiló száraztészta, kevés rizs.. és nagyjából ennyi. Meg három éhes gyerek. Anya haja frissen festve, kezében füstölgött a cigaretta.

A fűtött szobában aludt apa, anya, nagymama és a legkisebb, a közös gyerek. A fűtetlenben a másik kettő, akik nem fértek be a nagy családi cukortartóba. A középső, a középsúlyos fogyatékos legalább addig nem fázott, míg ütötték. Anyja szerint úgysem érzi.

Másnap vittük őket, a közös gyerekért nyüszített az anya, a két nagyobb meg Isten hírével.

Két nap múlva már nem volt hangom, a családnál eltöltött egy óra alatt kifáztam becsülettel, mélyről köhögtem, de arra gondoltam, nekem nem kellett ott aludnom abban a fűtetlen jégveremben egyetlen éjszakát sem.

Főnököm élcelődve mondta, köhögök, mert túl mély a blúzaim kivágása.

Akkor elpattant az agyamban a húr és minden dühömet, amit két nappal korábban arra az anyának nem nevezhető lényre kellett volna, rázúdítottam. Jólesett bevágni az ajtót.

A férfi ott állt és nézte a kirakatban a plazmatévét. Az üvegen megcsillant a fény, mintha a karácsonyi csillag kikacsintott volna az üzletből, egyenesen a férfira. Már nagy tülekedés volt, mindenki attól félt, hogy karácsony szent napján fog éhenhalni, púposra rakott kosarakkal ralliztak a sorok között az emberek... még két rúd szalámi, abból a pulykából is kellene, tegyünk sört is vagy két rekesszel...

Villámgyorsan fogytak az elektromos ketyerék, mobiltelefonok, tévék, fényképezőgépek. Az utolsó előtti pillanat őrült hajrája lett úrrá egyszerre az egész városon.

A férfi állt és még mindig a kirakatban álló plazmatévét nézte. A híres sztárséf pirosra sütött pecsenyét szeletelt, gondosan tányérra rakta és büszkén mutatta a kamerának.

A férfi leharapta a kezében lévő fél kifli végét, nagyot nyelt és elindult haza, a városszéli  kartondobozok világába. Megvolt a karácsonyi menü, karácsonykor gyertyát gyújtanak hajléktalan társaival és imádkoznak, hogy hó legyen, ne fagy és hogy mindannyian jól eloltsák a gyertyát hajlékaik mellett.....

 Az asszonyt becsapta a háziorvosa: azt ígérte, továbbítja a nyugdíjfolyósító felé a rokkantsági nyugdíj-kérelmét. Kolleganőm éppen kitöltött vele egy új kérelmet, megbeszélték, hogy ne várjon tovább doktor úrra, küldje el ő. Leültem, elkezdtem valamit írogatni, aztán valamiért - máig nem tudom az okát - mégis beszálltam a beszélgetésbe. Az asszony elmondta, hogy lassan egy éve van táppénzen és vissza kellene mennie dolgozni, de nem tud. Nem tud bemenni a szakmunkásképzőbe,ahol fiatal fiúk veszik körül.. olyan idősek mint a fia. Egy éve ugrott a vonat elé,oda vitte a lába és a szerelmi bánat. Itt maradt az anya, akinek nap mint azzal kellene szembesülnie a munkahelyén, hogy a fiatalság: az Élet. És az asszonyt becsapta a háziorvosa....

Furcsa dolog ez... míg ott ül veled szemben az Élő Fájdalom, nem sírhatsz. Ez a legnehezebb próbatétel.

Csatt!

Anyád a másik szobában a húgoddal....

Csatt!

Egy órája jól felmérgelted anyádat...

Csatt!

Nevelőapád hazaért, anyád megkérte, verjen el....

Csatt!

A nadrágszíj fémcsatja nagyokat csattan...

Csatt!

Nevelőapád sír, anyád fütyörészve vacsorát főz.....

A 9 és 5 éves fiúk jól érezték magukat késő délután az irodámban. Kekszet eszegettek, üdítőztek, rajzoltak, míg vártuk, hogy valaki megmondja, ki lesz az a nevelőszülő, akihez vihetem őket. Anyjuk olyan részeg volt, hogy nem tudott magáról, az utcán csellengő 5 éves Petit nem merték vele hagyni a családgondozó kollégák. Idegenek voltak még a városban, nem volt kötődésük senkihez, a kocsmai ivócimboráknál meg nem helyezhettük el a két gyereket.. Az apa telefonon éjfélre ígérte , hogy hazaér...kérdeztem, addig mit gondol, mit csinálok? hazaviszem a gyerekeket magamhoz??? Nem lepődött meg párja részegségén, mint mondta, mindennapos... ő, a lecsúszott értelmiségi éjjel-nappal dolgozott, a fiúkra már nincs ideje, energiája.. megértette, mit miért teszek. Megtudtam, hogyan tört el Pisti keze pár éve... muszáj nekem mindent tudnom???? Néha nem szeretném...:(

Megkaptuk a gondozási helyet: régi kedves ismerőshöz vihettük Petit és Pistit. Kicsit szorongtak az autóban, bár végig beszélgettünk és szinte felnőttként, de mindenesetre partnerként kezeltem őket és elmondtam, bizony, ez az út hosszú lesz. Nem a 13 kilométer, hanem ami utána következik.

Odaértünk,kinyílt az ajtó és Ica néni derűs, mosolygós arca, a család tagjaiból áradó szeretet letörölte a szomorúságot a fiúk arcáról. Megnyugodtam, jó kezekben vannak.

Ezúton is köszönöm, Ica néni!

Azt mondta, nem érzett közben semmit. Csak ütött és rúgott.

Azt mondta, szinte biztos volt benne, hogy áldozatuk meg fog halni, magára hagyták és azt tervezte, éjszaka visszamegy a házhoz, hogy kirabolja.

Azt mondta, attól félt, hogy intézetbe kerül.

Azt mondta, megbánta. De ez nem volt igaz. Csak a tények: a 80 éves , madárcsontú néni összevert- rugdosott teste, és a soha be nem gyógyuló lélek...

Belenéztem a gyermektestbe bújt Gonosz szemébe és soha többé nem felejtem el...és amikor elindult vele az autó a lakásotthon felé, mégis megsirattam...

Több mint 3 éve, hogy beültünk együtt abba az autóba, hogy kapjatok az Élettől egy esélyt. Szépen megnőttetek, iskolába jártok, szeretet vesz körül benneteket. Igen, így is lehet..

(A család? Hát, nem tudom, meséljek tényleg?? Otthon minden változatlan, vagy tán rosszabb. Anyátok 25 évesen úgy néz ki mint egy negyvenes férfi, pedig milyen szép lány volt.. Született egy testvéretek, a gyámhivatal nem is engedte haza, örökbefogadta egy család. Aztán még egy, aki alkoholfüggőként látta meg a napvilágot. Ő is szerencsésnek mondható: túlélte és családban él, szerencséjére nem a vérszerintiben. Egy testvéretek nem élte túl az anyaméhben töltött időt, talán pár perc sem jutott neki. Az ikrekkel anyátok sosem látott orvost, védőnőt, de ezen már meg sem lepődtünk. A kisboltban ivott, vagy csak éppen csikket szedett, mikor megindult a szülés. Kijött a mentő, anyátok megszülte a gyermekét, aztán indult volna hazafelé, mikor az orvos ráripakodott, hogy maradjon a fenekén és szíveskedjen megszülni a második babát is... )

Nem, nem tudok mit mesélni a családról nektek. Jól vannak, sokat emlegetnek benneteket, csak tudjátok, nagyon nehezen élnek, azért nem tudnak látogatóba jönni. Talán majd, ha kicsit több pénzük lesz.. de szeretnek benneteket....

Ui.: 2012. szeptembere van. "Anya" újra gyermeket vár. Dühös vagyok.

Az udvaron lesoványodott kutya, éhségében a műanyag vödröt harapdálta. Mellette két mezítlábas kisgyerek, koszosan, soványan, ugyanolyan gazdátlanul-szeretettelenül.A harmadik bent lődörgött, pelenka helyett nylonzacskó a fenekére kötve. Bent kosz, a falon penészvirág az egyetlen dísz. Anyu részegen, Apu a beszámíthatatlanságig mata, Nagymama szintén nem szomjas.. Anyu új barátja az egyik szobában alszik erőteljesen ittasan. Elmondom, miért jöttünk: két nap múlva szeretném, ha összecsomagolnák a gyerekek iratait, ruhaneműjét, játékát, legyen mit magukkal vinniük az "otthonukból" a nevelőszülőhöz.

Nincs sírás, nincs kérlelés, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, rábólintanak.

Két nap múlva kevés pityergés után beszállunk a gyerekekkel az autóba és elindulunk. A kicsi majdnem egész úton üvölt, a legnagyobb - pedig még csak 5 éves -olyan gyűlölettel néz rám, hogy legszívesebben sírnék. De már nem tudok, két éjszaka őröltem magam, hogy csak most ne borítsa fel egyik részeg felnőtt sem a gyertyát, hogy bennégjenek. A gyerekek. A felnőttekért nem aggódom.

Odaérünk, belépünk a tiszta, meleg lakásba, a gyerekek rácsodálkoznak a varázsdobozra, amiben éppen mese van. Enni kapnak, a nevelőszülők saját gyereke melléjük ül, pár perc múlva együtt kacagnak.

A kocsiban sírok. A kollega annyit kérdez: ha visszaérünk, igyunk valamit??

"- És az alkohol megoldást jelent?

- Én nem iszom..

- De Kati, most is olyan pálinkaszagú vagy....

- Nem, én csak gyümölcsöt ettem és biztos erjed."

Jánoska küzdött: a létező összes hátránnyal egyszerre.. hajléktalanságával, cigányságával, pénztelenségével,. munkanélküliséggel, a börtön emlékével, egyedüllétével, az alkohollal és az 55-ös IQ-jával.

Néha sírt (leginkább alkoholszonda-robbanás közeli állapotában), néha fenyegetőzött, hangos volt és az emberek ha tehették, elkerülték. Az volt a ragadványneve: Semmi....

Mikuláskor beállított és hozott egy mikuláscsokit.. egy sör áráért vette nekem....

Este 11 lehetett, a körzeti megbízottal vittük Lilit a lakásotthonba.. marha dühös voltam az anyjára: tajtékrészegen zuhant be az árokba, elvitte a rohammentő, a középsúlyos fogyatékosság határát súroló Lili meg ottmaradt egyszál egyedül a lakásban és a nagyvilágban... A kmb-s bekapcsolta útközben a kedvünkért a kéklámpát.. kacagtunk a hátsó ülésen ülve... közben Lili  feloldódott, elmesélte, hogy verte az anyja.. nem kacagtunk....

A szociális munkások etikai kódexe:

http://3sz.hu/sites/default/files/uploaded/etikai_kodex_2011.pdf

Ferencz Norbertet meg eljárás alá vonják és elítélik.... mivé lett ez a világ??????????

(Ferencz Norbert szociális munkás szervezte a hajléktalanok elleni negatív diszkriminációval szembeni demonstrációt, aminek része volt egy közös - szimbolikus -kukázás is. )

Vizsgáról jövök, állok az IC-jegyért a sorban.. látom, ahogyan a férfi körbejár és aprót kéreget.. odaér. Nincs kedvem hozzá. Azt mondom neki, pénzem nincs, a szakértelmemet adom 10 éve...fél perc múlva már szégyellem magam...

4 év után is eszembejut. A szégyen maradt....