Ida egykor nagyon szép nő volt, érettségizett, jó anya és feleség, aztán előbb a férjét, majd őt is beteggé tette a szenvedély, az alkohol. Miután megözvegyült, egy ideig nevelte egyszem imádott unokáját, de aztán jött a lánya és magával vitte a kislányt, ezzel Ida életének értelmét is. Magányosan, pénz nélkül, az uzsorások által házából kiforgatva Ida egy darabig a kocsmában ivott, takarított és lakott. Aztán mire bekerült a kórházba, már hajléktalan lett.

A fiatal erdélyi magyar F.doktor empatikus személyiségéhez hasonlóval nem találkoztam korábban. Naponta látogatta, tartotta a lelket abban az asszonyban, akiről az első perctől tudta, egy fillér hálapénz nem várható.

Miután Ida egyik lábát levágták, egy ideig eldugtuk az otthoni elfekvőben, de ott sem maradhatott túl sokáig. F. doktor kitalálta, vetessük fel pár napra a pszichiátriára, onnan már át tudja vinni a saját osztályára, közben készül a műláb. Közben intézte a rehabilitációt és gyakran megnevette Idát, aki mintha kicsit még meg is fiatalodott volna ilyenkor.

Ketten látogattuk, az orvos és én, a szociális munkás. Lánya tudomást sem vett róla, pedig megkerestem, de túl elfoglalt volt ahhoz, hogy szánjon egy órát az életéből az anyjára.

A műláb elkészült.

Ida nem várta meg.