Egymás szavába vágtunk, mindenki bizonygatta a maga igazát. Júlia, a gyámhivatali ügyintéző próbálkozott azzal, hogy talán majd három nap múlva, a papírok alapján, de Kriszti, a nevelőszülői tanácsadó és én, a gyermekjólétis családgondozó, türelmetlenek voltunk.

Kriszti állította, a gyereknek jobb, ha ottmarad a nevelőanyánál, mert az Édes, az még nem áll készen. Én vertem az asztalt, hogy de igen, szedi a gyógyszereket és Kriszti csak azért mondja, mert elfogult a nevelőszülővel. És ez így ment már vagy húsz perce. Júlia lezárta a vitát, azt mondta, majd átgondolja a döntést és közölte, hogy jó lenne, ha befejeznénk, aztán kibontott egy üveg pezsgőt, mert mégiscsak péntek este volt.

Marci hazakerült, alig két hónapot kellett távolt töltenie a családjától. Az anyja később elmondta, a világon mindenkinél jobban gyűlölt, amikor megtettem a kiemelésről szóló javaslatot, de aztán, amikor a pszichiátrián beállították a gyógyszereit, megértette, hogy nem tehettem mást. Értelmes, majdnem velem egykorú nő volt, kedveltem és sokat beszélgettünk később is, amikor már nem munkaköri kötelességből szaladtam fel hozzájuk.

A nevelőanya a két hónap alatt teherbeesett és megszülte két kisfiának a hugicát, akire évek óta mindannyian hiába vártak, és már a reményről is lemondtak. Később azt mondták, Marcinak köszönhetik.

A két anya barátnő lett és ez a barátság lassan 11 éve tart: összeköti őket két gyerek.

Olyan ritka a mi szakmánkban a happy end...de ez egy sikersztori.:)