Gyámügyesként is családgondozó maradtam kicsit lélekben, szabálysértésesként is. Nincs elég kockafejem.

Be kell valljam, dühös voltam, amikor az egy hónap alatt érkezett 18 feljelentés nyomán keletkezett ügyeket egyesítettem. Előkészítettem a határozatot és megfogadtam, rávágok egy tízes bírságot az anyára. Milyen anya az, aki engedi, hogy ennyit lógjon a két gyereke?? 18-szor 11 tanítási óra, az majdnem 200!

Véletlenül futott be a csőbe, nem akartam idézni, úgy gondoltam, nincs itt mit bizonyítgatni, tények vannak, megkapja a bírságát. Ennyit még ki bír fizetni, de már fáj neki, hátha iskolába zavarja a két gyereket.

Átcsörögtem a kolleganőnek, aki átvette tőlem a gyámhatósági munkát. Kérdeztem, kapott-e jelzést a suliból, mondta, hogy igen. Mivel már többször meghallgatta az anyát, meg beszélt Tibikével, a családgondozóval is, ő már képben volt. Mire elmondta a háttérinfót, magamban levittem a tízezres bírságot ötre.

Kimentem a folyosóra, Edit irodája előtt ott ült Andi, az anya. Megkértem, szaladjon be hozzám is a gyámhatósági meghallgatás után.

Látásból ismertük egymást, köszönőviszonyban voltunk. Kisváros a miénk, elég könnyen be lehet lőni, milyen típusú ember a másik, a nagypofájú hőzöngők közé tartozik-e vagy a perifériára szorult, de normális.

Andi nagyon szép nő, és nagyon szomorú. Valahogy rögtön éreztem, hogy ez esetben nem a megjátszott lemondással van dolgom, nem az "én nem tehetek semmiről" hozzáállással. 34 évesen olyan fáradt és elgyötört, amilyenek a matuzsálemek, egy túl hosszú élet végén. Kérdéseimre valóságos válaszokat kaptam, nem üres szólamokat. Abban a félórában-órában, amíg felvettem vele a szűkszavú jegyzőkönyvet, a kötelező papírmunkán túl nem ügyfél-hatóság ült egymással szemben, hanem két anya. Én, a teljes életet élő, szerencsés - és ő, a 9 évesen árván maradt, fiatalon szült, hatgyerekes, súlyos beteg élettársat ápoló, mégsem panaszkodó, kimerült, fáradt asszony. 

Elengedtem a pénzbírságot, figyelmeztetést kapott.