A kutya zavarodottan szaladgált a járdán. A járókelők rámordultak, akkor farkát maga alá húzva riadtan szaladt ki az útra. Félek a kutyáktól, ahogy a közelembe jött, én is arrébb zavartam, miközben sajnáltam a sovány, láthatóan szeretetreéhes, gazdátlan jószágot.

Pár óra múlva láttam újra. A fehér hó vöröslött a kiömlött vértől. Ott feküdt a havon, ártatlan áldozatként. Bevégezte rövid, üres, fájdalmas életét, amiben nem volt egy kéz, amely megsimogatta volna.

Nem tudom, miért jutott az eszembe, hogy olyan volt a sorsa, mint jópár embertársunké: fedél nélkül, éhesen, ételre és szeretetre egyaránt. Rájukmordulunk, kikerüljük őket és meghalnak ők is: egyetlen jó szó, simító kéz érintése nélkül.

Karácsony szent estéjének délelőttje volt...