B. izgága pasi volt, intelligens, de arrogáns, agresszív fiatalember. Szerettem vele vitázni, egyszer elő kellett vennem a gyermekvédelmi törvényt, és felolvasnom az oda vonatkozó passzust, mert megkérdőjelezte, hogy jól tudom-e. Csendőrpertuban voltunk: ő tegezett, én következetesen és húsbavágó udvariassággal magáztam. A 4 gyerekből hármat szinte ellopkodtam előle, amikor indultunk velük a lakásotthonba, a negyediket, aki tűzforró testtel napok óta feküdt az összeszart ágyneműben, gyógyszer nélkül, éhesen, B. kezéből vettem át. Akkor is fenyegetőzött - ebben sosem zavarta sem rendőr, sem bekapcsolt kamera - de megértette, hogy nem tud mást tenni. Felnőttként kezeltem és végülis emiatt normalizálódott közöttünk a viszony a történtek ellenére is.

Amikor Dóri megszületett, a kórházból való hazatérésük estéjén határozattal mentem, szerencséjükre összekapartak valahonnan pár napra való tűzifát, így a kislány maradhatott. Persze feljelentett a megyei szoc.és gyámhivatalnál, de igazából nem haragudhattam rá: ő legalább a maga módján harcolt a gyerekeiért. 

A hatodik gyerek születésére nagyon büszke volt és mintha minden rendben lett volna.

Szinte gyerek volt még: huszonöt éves, amikor pár nappal később felakasztotta magát. Azóta sem értem, hová tűnt belőle a harcos, aki bárkivel szemben, tűzön-vízen át küzdött a gyerekeiért??

Egyik nap a neten megláttam egy ismerős gyerekarcot, rákattintottam. B volt, érte égett a virtuális gyertya. Sajnálom, hogy ilyen fiatalon megöregedett a lelke....