A lépcsőházban zokogott, pedig tudta, hogy nem szabadna, ne ijessze meg jobban a gyerekeket, akik így is féltek. Egy darabig tűrte az ütéseket, ahogy máskor is, nyüszítve könyörgött, hogy a férje hagyja abba, persze eredménytelenül. Csak ütött, belemarkolt a hajába, és aztán, amikor jött a szokásos, megalázó többi kínzás, akkor már nem volt benne szikrányi erő sem.
Amikor a kisebbik gyerek félálomban belépett a szobába, Évának már csurgott a szája sarkán a vér. A gyerek álmos szeme a rémülettől tágra nyílt, mire az anyja rákiabált, menjen onnan. Közben felébredt a másik fiú is és már ketten remegtek összebújva a hálószoba ajtajában. Apjuk ekkor elvesztette a maradék eszét is és felemelt ököllel indult a gyerekek felé.
Éva másnap azt mondta, innen mintha egy filmet látott volna: megpróbálta lerántani a földre a férjét, a két fiút üvöltve zavarta ki a lépcsőházba és önként adta át magát a durva erőszaknak. Végtelennek tűnő idő elteltével a férje elaludt, Éva kitámolygott a folyosóra és átkarolta a gyerekeit. Elmondott magában egy imát, hogy az elhatározását végig tudja vinni és bement a lakásba. Lefektette a két kicsit és a sötét erkélyen állva számolta az órákat magában hajnalig.
Reggel a férje úgy ment el otthonról, mint máskor: jókedvűen, mosolygósan, amilyennek mások ismerték. Jóképű, intelligens férfi testében lakott a Dühöngő Szörnyeteg.
Éva két gyerekkel és két utazótáskával ballagott be hozzánk. Egy óra múlva a vonaton ültek, hogy eljussanak a Túlélés nevű állomásra.
