Ica, Sanyi! Tudják, hogy mindig szemtől szemben elmondom, ha el kell vinni valakitől a gyerekeket.  Ma csütörtök van, azt kérem, hogy hétfőre készítsék össze a gyerekek holmijait: ruhát, tankönyveket, személyes iratokat, mindent, amire az egy hónap alatt szükségük lehet.Délelőtt értük megyek és 30 nap ideiglenes elhelyezésbe kerülnek. Nem szoktam ígérgetni, hazudozni senkinek, most is elmondom, hogy kicsi az esély arra, hogy utána rögtön hazakerülnek.

Ica és Sanyi mondták, hogy jó. Mintha azt kértem volna tőlük, hogy vegyék ki a postaládából az újságot. Semmi vita, semmi sírás, semmi érzelem. Düh sem. Nem pofoztak le, nem kapták el az íróasztal másik oldaláról a nyakamat.Jó. 

Gondoltam, majd hétfőn megkapom a magamét. Beléptünk a koszos, sötét, telefüstölt lakásba, ahol a szülőkön és a gyerekeken kívül még 4 felnőtt rokon, meglett cigányemberek vártak. A sofőr velem volt, de mondtam neki, nem lesz baj, ne izguljon. Nem is volt. Akkor már próbálkoztak az alkudozással, hátha vissza lehet csinálni a dolgot, de végülis tudták, hogy nem. Átvették a határozatot, szóltam a gyerekeknek, búcsúzzanak el a rokonaiktól, aztán az akkor már pityeregni kezdő anyát vigasztaltam, de végül el tudtunk indulni. Egy gyerek nem volt otthon, érte a felnőtt testvéréhez kellett mennem. A sofőrt kint hagytam, bementem egyedül. A szokásos: nem lehetne? vállalom érte a felelősséget. Nem maradhatna?

Nem maradhatott. Mondtam a nagytesónak, végigolvastam az egész ügyiratot, évekre visszamenőleg. Az volt a csoda, hogy elődeim egyike sem lépte meg soha a kiemelést. Annyit kérdeztem, ha őszinte akar lenni, nem lett volna ok erre a lépésre már akkor, amikor ő kisgyerek volt? Bólintott és segített az öccsét felöltöztetni.

Bevittük az öt fiút a gyermekotthonba. Nagyon meg voltak illetődve, sajnáltam őket, ahogy a szép fekete szemükben láttam az ijedtséget. Megsimogattam a fejüket, elmondtam, hogy vigyázzanak egymásra, ne kezdjenek verekedést, de védjék meg magukat és főleg, ne szökjenek, mert a szüleik halálra aggódják magukat, a rendőrök pedig úgyis visszaviszik a szökevényeket.

Nehéz szívvel jöttem el, megint azt éreztem, rossz a rendszer: megint a gyereket büntetjük a felnőttek hibáiért.

Eltelt vagy két év, amikor befelé menet a boltajtóban majdnem egymásnak mentünk két kamaszfiúval. Illedelmesen köszöntek és kaptam két kedves mosolyt. Azonnal megismertem őket, nem volt nehéz, az elvitt gyerekeket nem felejti el az ember. 

Hazakerültek másfél év után, hogy egyikőjüket egy öreg néni félholtra verését követően pár év elteltével megint én ültessem be egy lakásotthon felé induló autóba.