Ordító hideg volt. Vékony talpú csizmában toporogtunk a jéghideg kövön, a családgondozó mélyresüllyesztette kezét a kabát zsebében. Kérdeztem az anyát, van-e itthon meleg étel. Költői volt a kérdés, még álmosan-kócosan mászott elő délelőtt 11-kor, nem úgy nézett ki, mint aki 9-kor feltette főni  a húslevest. A konyhát elnézve ezzel a család megúszott egy jókora ételmérgezést. Volt otthon negyed kiló száraztészta, kevés rizs.. és nagyjából ennyi. Meg három éhes gyerek. Anya haja frissen festve, kezében füstölgött a cigaretta.

A fűtött szobában aludt apa, anya, nagymama és a legkisebb, a közös gyerek. A fűtetlenben a másik kettő, akik nem fértek be a nagy családi cukortartóba. A középső, a középsúlyos fogyatékos legalább addig nem fázott, míg ütötték. Anyja szerint úgysem érzi.

Másnap vittük őket, a közös gyerekért nyüszített az anya, a két nagyobb meg Isten hírével.

Két nap múlva már nem volt hangom, a családnál eltöltött egy óra alatt kifáztam becsülettel, mélyről köhögtem, de arra gondoltam, nekem nem kellett ott aludnom abban a fűtetlen jégveremben egyetlen éjszakát sem.

Főnököm élcelődve mondta, köhögök, mert túl mély a blúzaim kivágása.

Akkor elpattant az agyamban a húr és minden dühömet, amit két nappal korábban arra az anyának nem nevezhető lényre kellett volna, rázúdítottam. Jólesett bevágni az ajtót.