A 9 és 5 éves fiúk jól érezték magukat késő délután az irodámban. Kekszet eszegettek, üdítőztek, rajzoltak, míg vártuk, hogy valaki megmondja, ki lesz az a nevelőszülő, akihez vihetem őket. Anyjuk olyan részeg volt, hogy nem tudott magáról, az utcán csellengő 5 éves Petit nem merték vele hagyni a családgondozó kollégák. Idegenek voltak még a városban, nem volt kötődésük senkihez, a kocsmai ivócimboráknál meg nem helyezhettük el a két gyereket.. Az apa telefonon éjfélre ígérte , hogy hazaér...kérdeztem, addig mit gondol, mit csinálok? hazaviszem a gyerekeket magamhoz??? Nem lepődött meg párja részegségén, mint mondta, mindennapos... ő, a lecsúszott értelmiségi éjjel-nappal dolgozott, a fiúkra már nincs ideje, energiája.. megértette, mit miért teszek. Megtudtam, hogyan tört el Pisti keze pár éve... muszáj nekem mindent tudnom???? Néha nem szeretném...:(

Megkaptuk a gondozási helyet: régi kedves ismerőshöz vihettük Petit és Pistit. Kicsit szorongtak az autóban, bár végig beszélgettünk és szinte felnőttként, de mindenesetre partnerként kezeltem őket és elmondtam, bizony, ez az út hosszú lesz. Nem a 13 kilométer, hanem ami utána következik.

Odaértünk,kinyílt az ajtó és Ica néni derűs, mosolygós arca, a család tagjaiból áradó szeretet letörölte a szomorúságot a fiúk arcáról. Megnyugodtam, jó kezekben vannak.

Ezúton is köszönöm, Ica néni!