10 év terepmunka és két év hatósági után feladta a leckét a gyomromnak a környezettanulmány-készítés. A kisebbfajta göngyöleg-visszaváltót megszégyenítő számú sörösüveg szinte fel sem tűnt. A kertben burjánzó gazon átverekedtük magunkat. Hanem a ház...az a penetráns szag, amit a penészedő szennyes ruhák, a hónapok óta erjedő ételmaradék, az összevizelt lepedő együtt adtak, az bizony megöklendeztetett, miközben utat vágtunk magunknak a bejárati ajtótól a szobáig a szociálismunkás kollegával.

Kitti az ágy tetején ült törökülésben, félmeztelenül, úgy adtunk neki ruhát, vegye magára, mégiscsak nagylány, nem hároméves kisgyerek, még ha értelmi szintje ottkörül lehet is.

Anyja zavarodott volt, ismét a mélydepi fázisában, férje halálának évfordulója körüli időszakban, meg karácsony táján mindig visszacsúszott. A gyógyszereket ilyenkor italra cserélte, agya kikapcsolt és heteken keresztül semmilyen normális emberi tevékenységre nem volt képes. A családgondozók vitték ilyenkor az ételt Kittinek és neki is, már amikor beengedte őket.

Erős volt a késztetés, hogy kimenekítsük a kislányt azonnal, de a családgondozó annyira mondta, ne tegyük, mert abba Magdi belehal. Imádta a kislányt, és "fent" időszakaiban tisztességesen el is látta, csak ezek a hullámszakadékok ne lettek volna.

Később elkerülhetetlenné vált, hogy Kitti lakásotthonba kerüljön. Sajnáltam Magdit, de nem lehettem rá tekintettel, a legfontosabb mindig a gyerek.

Bő másfél évvel később a gyámhivatal folyosóján egy jólöltözött, jó megjelenésű nő ácsorgott. Ráköszöntem, azt éreztem, ismerős,  de nem tudtam szituációhoz kötni magamban. Visszafelé jövet döbbentem rá: ez ugyanaz a nő, aki saját mocskában fetrengett, a Pokol tüzének kínjával a szemében, miközben fogyatékos lánya a vizelettől bűzlő ágyon egy penészes lábas mellett üres kenyeret evett. Most a jó szakaszában egy igényes, konszolidált ötvenes nő mosolygott vissza rám.

És belémnyilallott: lehetnél te is, lehetnék én is....