Úgy látszik, mindig olyan területre vitt eddig az Élet, ahol valaki valamilyen szempontból sérült volt. Rövid időt töltöttem egy általános iskola és diákotthonban is, ahol enyhe fokban értelmi fogyatékos gyerekek tanultak. Itt voltak családban élő, nevelőszülős és "intézetis", vagyis tartós nevelt gyerekek is. Furcsa világ volt, a kis létszámú osztályokban 9-12 gyerek, amiből pár mindig szökésben volt. A tanárok ordítását annyira megszokták, hogy ha emberi hangon szólt hozzájuk valaki, elengedték a fülük mellett. Kevesen voltak, akik hamar megszelídíthetőek voltak, nagyrészük teljesen elveszítette a bizalmát a felnőttekben.

Iván szép, szöszke hétéves volt, igazi gyerek, csintalan. Szülei nem igazán álltak a helyzet magaslatán, úgyhogy a kisfiú 1 éves kora körül intézetis lett.

Tanítónője egy igazi madam volt, fényévekre eltávolodva nemcsak a gyerekek világától, de még a kollegáiétól is, nem is értettem, mi tartotta a pályán. Nehezen viselte Iván mozgékonyságát, elevenségét, úgyhogy hamar megszületett a megoldás: tanítónéni férje, az iskolaorvos-pszichiáter a pedagógiai szakvélemény alapján beállította szépen a gyerek gyógyszereit.

Iván innentől kezdve nem sok vizet zavart: elaludt akár állva is. Számomra a legdöbbenetesebb az volt, amikor egy ebéd közben azt láttuk, hogy a kanál kicsúszik a kezéből és koppan a feje az asztalon.

Menekültem erről a helyről.